are you dead yet? - (mathias & leighton & ira)

Kissé meggörnyedve álltam a színpad háta mögött, bennem a már jól ismert – habár a rendszeres szereplés hatására már egyre gyengébb – idegességgel. Már lejött az előzenekar. Láttam őket, ahogyan kimerülten, de mégis elégedetten meneteltek végig a folyosón. Az öltözőjük felé indultak el, legalábbis a szoba abban az irányban volt, és számomra ez tűnt a leglogikusabb cselekedetnek. A hajuk izzadtan tapadt az arcukhoz, s már pólójukat sem viselték. Valószínűleg a koncert kellős közepén szabadultak meg tőle, és ebben a pillanatban már egy hősies rajongó tartja a kezeiben őket.

A tömeg egyre hangosabbá vált, és ezt a hangot hallva a bennem található összes érzelem helyét betöltötte az izgalom. Türelmetlenek voltak már, mint ahogyan én is. A vágy egyre csak nőtt bennem az iránt, hogy felálljak a rengeteg ember elé, és üvöltsek. Aztán szóltak, hogy indulatok és én már rohantam is. Amikor ott álltam a sok ember előtt, én boldog voltam. És csak élveztem, ahogyan velem együtt mondták a szöveget.

Otthon valószínűleg valami egészen más dolog következett volna. Mi ahhoz szoktunk, hogy a koncertek után beülünk egy régi helyi kocsmába meginni pár sört vagy vodkát, vagy - ha a helyszín megengedi – szaunázunk. A hozzánk hasonló északi fiúk nincsenek hozzászokva az ilyesféle rendezvényekhez, és én is nem tagadom, hogy nem látom sok értelmét ennek az egésznek.

Errefelé nem vagyunk annyira ismertek, hogy akárkit is foglakoztasson egy ilyen afterparty, mint ez. Persze örülök én ennek a turnénak, hiszen végre találkozhatunk az itteni rajongóinakkal, és talán még több ember ismerhet meg minket. De nem, ez nem nekem való. Talán másoknak ez mindennapos, de nekem lenne sokkal hasznosabb elfoglaltságom is.

És annyira senki sem lehet idióta, hogy ezt normális dolognak tartsa. Szerintem eléggé könnyen felismerhető az, hogy a mi általunk játszott zene messze nem egyeztethető össze azzal, ami most szól itt. Kérem szépen, mi egy metál zenekar vagyunk, azon belül is igen különleges stílust képviselve, ezek a szerencsétlenek meg képesek berakni valami szörnyű tömegzenét. Pontosan olyat, amit a saját ízléssel még nem bíró tini fruskák hallgatnak.

Arról nem is beszélve, hogy a jelenlévő emberek hetven százalékának valószínűleg fogalma sincs arról, hogy kik vagyunk mi, mit akarunk, és miért vagyunk itt. Gondolom a legtöbben csak hallották, hogy valahonnan szól a zene, és követték a hangot, amíg el nem értek ide. Aztán látták az embereket, és bejöttek. Az ajtók még mindig nyitva állnak, szóval akárki beléphet rajtuk. Tényleg akárki, csak a körülmények miatt pontosan azok nem találják meg, akiket tényleg érdekelne.

Körbenéztem, és senkit sem ismertem fel. És nagyon úgy tűnt, hogy ez kölcsönös érzés volt az összes engem körülvevő emberrel. Ők sem tudták, hogy én ki vagyok. Értem én, hogy már átöltöztem és leszedtem a sminkemet… De elvileg értem és a zenekaromért van itt mindenki, és még csak tisztában sincsenek azzal, hogy én lennék az az átkozott énekes? Egyetlen olyan arcot sem látok itt, aki akárcsak a háttérben ott lehetett volna a mai koncerten.

Pedig isteniek voltunk, a közönség meg úgyszintén. Mégis, ha nem látnám azt a nagy plakátot a falon (mert azon biztosan a mi új promo képeink láthatóak), akkor felmerülne bennem az, hogy rossz helyen vagyok. De azt hiszem nem is számít ez az egész. Kibírom ezt a szörnyűséget, aztán megpróbálom kipihenni magam, és megint kezdődik előröl az egész. Viszont azt hiszem, iszok még egy sört.