somebody put something in my drink / mathias and simone /

Megint nem válaszol. De talán nem is annyira zavar, mint legelőbb, mert szinte biztos vagyok benne, hogy mondani fog valamit. Vagy épp keresi a szavakat, vagy csak még nem dolgozta fel, amit mondtam. A meleg mindenkit belassít egy kicsit, főleg azt, aki egyébként hozzá sincsen szokva. És igen, én is ebbe a kategóriába tartozom, bár nem szeretem ezeket a bizonyos kategóriákat. Az élet semelyik terültén, se a zenében, sem az irodalomban, sehol. Azért, mert általánosítás lesz csak belőle. Egy csomó dologról nem lehet határozottan eldönteni, hogy melyik csoportba tartozik, de még is beleerőszakolják egybe, és utána pedig mentegetőznek, hogy félig bizony mégis a másik kategóriába tartozik. És ez szerintem nem jó dolog. Miért kell éles határokat húzni az egyes csoportok között, mikor egy-kettő között egyáltalán nincs is határozott választóvonal?

Nem értem én ezt, igazán. De talán erre a kérdésre nem most kellene válaszolnom. Majd egyszer, ha éppen nincsen társaságom, és filozofálni támad kedvem, akkor. Jelenleg viszont a két feltételből egyik sem teljesül, szóval ezt nyugodtan be is fejezhetem. És még jól is tettem, hogy így döntöttem, mert közben megszólalt. Látod? Én tudtam, hogy úgy is fog mondani valamit… Valamit, ami kicsit furcsán hangzott, de most már biztos, hogy feltűnt neki a „helyiek” szóhasználatom, máskülönben nem kérdezte volna meg, hogy honnan is jöttem. – Hollandiából – válaszolom neki mosolyogva, majd pedig mikor még mentegetőzni is kezd, még szélesebbre húzódik a mosoly az arcomon. Úgy látszik bejött a tippem, miszerint mindenkit megzavar egy kicsit, ő is ebbe a kategóriába tartozik… - Nehogy bocsánatot kérj! Rám sem éppen a legjobb hatással van az időjárás, szóval… - úgy mondtam ki a szavakat, hogy át se gondoltam őket teljesen, ezért is lehetséges, hogy kicsit érdekesen hangoztak így nagy egymásutánjukban. És a kicsit, talán nem is a legmegfelelőbb kifejezés.

Egy kicsit talán furcsán nézhettem, miután győzelemittasan felnevettet, majd én is vele nevettem. Kicsit talán kínosan is, mert bár ő nyilván valóan rájött, hogy én ki vagyok, de ez fordítva nagyon nem volt igaz, és ettől teljesen zavarba jöttem. Egyik részem örült, hogy legalább letisztázódott, hogy honnan is ismerjük egymást, a másik pedig erősen kutakodott az emlékeim között, hogy akkor most tényleg, honnan is? Az arcomon még mindig egy kicsit zavart és kínos mosoly terült el, vártam, hogy esetleg elmondja a nevét, és akkor talán én is rájövök a dolgokra, de egyelőre csak megint bocsánatot kért, amire én szóban nem is reagáltam, az előbb már úgy is mondtam neki, hogy semmi gond, ne kérjen bocsánatot. Szinte már halálosan aranyosnak mondanám ezek miatt a dolgok miatt, de a halálosan szót inkább mellőzném, még a végén átkot mondok, és azt megbánnám, azt hiszem. Sőt biztos vagyok benne, pedig alapjáraton nem szoktam megbánni a dolgokat.

Amiket az életemben tettem, akár jó, akár rossz dolgokat, mind hozzájárultak ahhoz, ami most vagyok. És csak azért nem bánok meg semmit. Mert amit egyszer megtettem, annak mind-mind köze volt ahhoz, amivé váltam, és lehet, hogy az sem a legjobb dolog, de attól még ez vagyok én. Simone Simons, a holland énekesnő, elviekben menyasszony. Elviekben. Gyakorlatban meg inkább hagyjuk is, mindenki jobban jár. Én is, ő is, és… és Mathias is. Lillmåns – vajon honnan ismerem…? Ahogy kimondtam a nevét magamban, hirtelen én is megvilágosodtam, és eltűnt az arcomról a kínos mosoly, és a helyét egy sokkal őszintébb vette át. – Jajj már! Semmi gond, nincsen… - mondtam neki kuncogva. Behalok ezen a sok bocsánatkérésen, sőőt. Az egész már olyan vicces, hogy legszívesebben csak nevetnék, de egyrészt nem akarom megbántani, másrészt pedig nem egészen olyan hangulatban vagyok, hogy csak úgy önfeledten nevetgéljek. Bár a legjobb kérdés talán akkor most az lenne, hogy miért, mégis milyen hangulatban vagyok?

Viszont akármennyire is próbálok rájönni a válaszra, egyszerűen nem megy. Nem, mert nem akarom, hogy a gondolatok átvegyék az uralmat a fejemben. Mármint, azok a gondolatok, amikre most nem akarok gondolni, szóval ehelyett arra gondolok, hogy tényleg ne gondoljak rájuk. Húúh, erősen kételkedem, hogy ennek most volt értelme, de talán lényegtelen is. Az egyetlen fontos dolog most az, hogy egy szavát se mulasszam el, különben nem hogy válaszolni nem fogok tudni, de még azt se fogom rendesen megérteni, amit mondott. És nem akarok bunkónak tűnni, mert elviekben nem vagyok az. Viszont éhes, na az kezdek lenni. De túl teszem magam rajta, egyébként sem hiszem, hogy most tudnék nagyon enni.

- Szóval akkor egyikünknek sincsen oka rá, de mindketten itt vagyunk – éljen az elmés tanulság levonás á la Simone. Ráadásul még csak okom se volt rá, hogy összefoglaljam, az eddigi szavainkat, még is megtettem. Arról meg nem is beszélve, hogy egyikünk se nagyon tudja, hogyan fog visszatalálni. Ez talán még hozzá tehettem volna, ha már úgy is ilyen nagy összefoglalós kedvem van. Áháá! Szóval akkor már meg is van, hogy milyen a hangulatom? – És miért üvöltöztek veled? – kérdeztem tőle félig felvont szemöldökkel. Igen, ez lett volna a helyesebb mondat, az előbbit talán ki is lehetett volna hagyni, de az időben már nem mehetek vissza, hogy megváltoztassam. És nem is akarom megtenni, mert sok értelme annak sem lenne.

somebody put something in my drink / mathias and simone / Ji0qr7

Nincsen hatalmas baj a fejemben, mégis sokszor csak több perccel később fogom fel, hogy mit mondtak nekem. Foghatnám arra, hogy idegen nyelven kell (most) beszélnem, de nem az volt a probléma. Sokkal inkább az, hogy elég sok időnek el kellett telnie ahhoz, hogy eljusson a tudatomig a „helyiek” szó jelentősége… És milyen büszke voltam magamra, amikor ez végül megtörtént.

Persze gondolhattam volna, hogy nem idevalósi. Nincsenek előítéleteim soha, de most elég volt ránéznem ahhoz, hogy tudjam, hogy nem illik a képbe. Nem rossz értelemben mondom, hiszen nagyon nem bánnám, ha mindennap ilyen hölgyek vennének körül engem… Csak ő olyan másnak tűnt, túl tökéletesnek ebben a környezetben. Habár abból a mosolyból ítélve, ami lassacskán állandó helyet bérelt az arcomon, arra is következtethettem volna, hogy nem csak ebben a környezetben. De nem kéne elhamarkodottan eldöntenem ezt magamban, szinte alig ismerem még. Bár nem hiszem, hogy később megváltozna a véleményem vele kapcsolatban. Ahhoz valami nagyon csúnya dolgot kellene csinálnia.

- Ááá… Honnan jöttél? – értelmesebben is feltehettem volna ezt a kérdést, de csak megérti majd valahogy, hogy arra voltam kíváncsi, hogy hova valósi. – Khm… Ne haragudj, hogy ilyen lassan kapcsolok. Csak a körülmények nem nekem kedveznek – elmosolyodtam, és habár ezzel az volt a célom, hogy javítsak a helyzetemen, mégis azt éreztem, hogy csak rontottam rajta. – Mármint nem rád gondolok ezalatt… Inkább a hőmérséklet van rám rossz hatással – meg a hangulatom és a hiányos nyelvtudásom, de azt inkább nem akartam közölni vele. Sőt, az elvileg aranyos akcentusom se segített sokat…

- Háháá, én tudtam! – győzelemittasan felnevettem, és csak utána kaptam észhez. – Bocsi, csak nem volt túl sok sikerélményem ma, és most büszke vagyok magamra – próbáltam visszafogni a nevetést, de nem nagyon sikerült. – Akkor jól gondoltam, hogy honnan ismerhetlek… - szörnyű, de még mindig vigyorogtam. Aztán hirtelen rádöbbentem, hogy ő kezet nyújtott, én pedig még arra sem méltattam, hogy odanyújtsam a sajátomat. – Úristen, ne haragudj… - egy bűntudatos mosoly társaságában felé nyújtottam a kezemet, és újabb felfedezést tettem. – Basszus, még arra sem vagyok képes, hogy normálisan bemutatkozzak, bocsi. Mathias vagyok – elégedetten bámultam tovább, aztán megint megvilágosodtam. – Megint basszus, vagyis Mathias Lillmåns – egyre jobban utálom magam, nem lepődnék meg, ha ő is így érezne. – Ne haragudj, hogy félpercenként bocsánatot kérek valamiért… Habár megint ezt tettem, úgyhogy nem haladok jó úton – elképesztően messze jártam a jó úttól. Nem ártott volna rátalálni, legalább egy pár perc erejéig.

Már kezdtem megérteni, hogy miért mondják nekem a többiek azt, hogy valami nincsen rendben velem, és néha egy idióta vagyok. Vagyis olyan sokszor említették már azt, hogy „néha”, hogy kezdett felmerülni bennem, hogy hazudtak, és azt a bizonyos szót ki kellene cserélni egy másikra. Pontosan az „állandóan”-ra. Pedig én olyan aranyos vagyok, komolyan. Csak ezt sokan nem veszik észre, a többiek meg nem értékelik.

- Nem zavar, ha sokat beszélsz… A mai napom után örülök, hogy végre egy értelmes embert hallgathatok – rámosolyogtam és folytattam. – Én sem tudom, hogy hogyan fogok visszatalálni, mert egyelőre azt sem tudom, hogy jelenleg hol vagyok. Vagyis azt sem, hogy honnan jöttem, úgyhogy teljesen mindegy…

Ilyenkor jó ám a hosszú haj. Általában csak szidom, mert sokkal többet kell vele foglalkoznom és haszna meg alig van. Ilyen melegben meg csak a baj van vele. De most olyan jól el tudtam volna bújni mögé! El is képzeltem, pontosan úgy néztem volna ki, mint egy óvódás, aki valami nagyon rossz dolgot csinált… Mégsem valósítottam meg ezt az ötletet, inkább hátranyúltam és összefogtam. Majd’ megsültem, inkább ezt enyhítettem, mintsem a pár perc menedéket választottam.

- Nincsen semmi különösebb oka annak, hogy itt vagyok… Elmenekültem a többiek elől – valami értelmesebb választ is adhattam volna. - Éppen hisztizek – jókedvvel töltött el ez a mondatom, de egész végig úgy vigyorogtam, mint egy elmeháborodott, úgyhogy ez már nem is volt újdonság. – Nem bírtak már elviselni, úgyhogy elküldtek onnan… Vagyis nem mondták, hogy húzzak a fenébe, de azért láttam, hogy nem látnak szívesen. Meg úgy üvöltöztek velem megint, hogy amúgy sem maradtam volna ott…

Lehet, hogy untattam a kis történetemmel. De ő kérdezett, és a kérdésekre pedig illik válaszolni. Persze az illem azt is kívánja, hogy ne zaklassuk a beszélgetőpartnerünket, ezt pedig véleményem szerint már régen megszegtem. Azonban nem akartam megint bocsánatot kérni, mert lehet, hogy akkor már tényleg feláll és elmegy, én meg ott maradok teljesen egyedül. Ezt meg nem akartam, egyetlen értelmes ember sem akarta volna. Nem mintha én normális lennék, de ez most nem is számít.

Nem. Egyértelműen látszik, hogy tévedtem. Hiszen bennem fel sem merült az a lehetőség, ami végül meg történt. Mert addig az oké, hogy én beszélek, ő pedig, ha nem akar, akkor elmegy, vagy ha még is akar, és akkor meg itt marad. Tényleg nem gondoltam arra, hogy mi van akkor, ha csak egyszerűen nem válaszol? Úgy értem beszélhetek én itt a végtelenségig, ha nem fog válaszolni. Az lényegében ugyanaz lenne, mintha csak a gondolataim lennének. A legrosszabb, hogy nem tudom eldönteni, hogy most szándékosan nem is érdekli, amit mondok, vagy csak egyszerűen annyira lekötik a gondolatai, hogy nem is hallotta, amit mondtam. Ez is simán lehetséges, ahogy megannyi ezer más dolog is. De ha ő így, akkor én is. Nem feltétlen kell nekünk beszélgetni… Csak egyszerűen jobban örültem volna neki, de hát akkor mindegy.

És még mindig iszonyatosan melegem van, szükségem lenne valami nagyon hideg dologra, különben esküszöm, el fogok itt helyben párologni. Mondjuk nyilván az is segítene, ha felkötném a hajam, vagy ha mondjuk nem fekete felső lenne rajtam. Bár az utóbbi egyébként viszonylag szellős darab lenne, szóval én igazán megtettem mindent – legalábbis mindent, ami jelen hangulatomban kitelt tőlem. Egyértelmű, hogy ez nem az én éghajlati övem. Alapjáraton szeretem, amikor süt a nap, na de nem ennyire. Nekem ez már túlon túl sok. Most egy ideig viszont kénytelen vagyok hozzászokni, mert még egy jó darabig nem hiszem, hogy visszamegyünk Európába. És ez a gondolat még mindig kettős érzelmeket szül bennem, persze csak a szokásosakat: haza vágyódás, az otthoniak vs. egy új világ: új emberek, tájak stb. De ha jól emlékszem, pontosan azért vagyok itt, hogy ne gondoljak erre. És igen, nehéz lesz, miközben üldögél mellettem valaki, és nem szól hozzám. De azt hittem, ezen már sikerült magam túl tenni, hát nem úgy látszik, pedig én próbálkoztam, igazán.

Szinte abban a pillanatban, hogy elhatároztam, megint mondok neki valamit, megszólalt. Nem is hiszem el. Hangja kellemesen csengett a fülemben, és miután befejezte a mondatot, egyszerűen nem bírtam nem mosolyogni. Sőt, igazából már egy kisebb féle nevetésnek is mondhatnám, mert hihetetlen, hogy bár nem figyelt rám, abból amit mondott, mintha még is válaszolt volna.
- Én is pont erre céloztam – válaszoltam neki, még mindig mosolyogva azon, amit mondott. – Mármint, hogy milyen meleg van, nem is értem, hogy bírják a helyiek… – tulajdonképpen ezzel a mondatommal nem csak azt sikerült közölnöm vele, hogy nem itt élek, de egyben azt is feltételeztem, hogy ő sem. Pedig az egész teljesen véletlen volt, de most hogy így jobban szemügyre veszem, szinte biztos vagyok benne, hogy az állításom helyes – kizártnak tartom, hogy ide valósi lenne. Sőt abban is szinte biztos vagyok, hogy nem amerikai. Az meg már a másik kérdés, hogy hihetetlenül ismerős arca van, mintha már láttam volna valahol, és emlékeznem kellene rá, de egyszerűen nem ugrik be. De az is lehet, hogy szimplán csak hasonlít egy ismerősömre…

De amint megint megszólalt, ezt a lehetőséget szinte rögtön el is vetettem. Úgy értem, hogy ha nekem ismerős, meg én is neki, akkor esélyes, hogy ténylegesen ismerjük egymást. Legalább látásból, hallomásból, ha már úgy is énekes lennék - ennek is elég nagy az esélye. Viszont a kérdésével sikerült egy kicsit zavarba is hoznia – mármint most erre mit válaszoljak…? Hát igen, te is ismerősnek tűnsz, de fogalmam sincs, hogy ki vagy valójában? Ilyet már csak nem mondhatok, nem? Illene valami tisztességes válasz adni neki, ha már így telibe megkérdezte.
- Furcsa, de én is pont erre gondoltam… Valahol már találkoznunk kellett – erősen kutatok az emlékeimben, hogy vajon hol, és mikor, de egyszerűen semmi használható nem jut eszembe. Pedig egyébként igen különleges arca van, be kellene ugrania, hogy hol láttam már őt.

– De talán a legegyszerűbb az lenne, ha bemutatkoznánk, és akkor kiderülne, hogy ismerjük-e egymást egyáltalán… - vetettem fel ez ötletet egy mosoly kíséretében, mert igen, még mindig van rá esély, hogy nem találkoztunk élőben, csak láttuk már egymást. Nem minthogyha sokat változtatna a helyzeten így se, úgy se tudom, hogy honnan ismerős, de egy próbát meg ér, nem? Névről talán jobban eszembe jut, bár erre persze semmi garancia sincsen. – Én Simone Simons vagyok – és most valaki igazán megmondhatná, hogy ilyenkor mi az etikett. Szóval, hogy ha nem ismernénk egymást, akkor ugye kezet nyújtanék, de ha viszont még is, akkor kicsit hülyén nézne ki, nem? Meg egyáltalán Amerikában szokás kezet nyújtani, vagy ez már elavult, és egyből puszit adnak egymásnak? De ez úgy sem fontos, én ízig-vérig európai vagyok, szóval igen is odanyújtottam neki a kezem, és remélem emiatt nem fog rám furcsán nézni. Vagy ha igen, az se baj. Biztos az is vagyok…

- Most már nem vagyok egyedül – még mindig mosolygok, pedig egyébként nincsen túl jó hangulatom. – És egyébként fogalmam sincs, hogy mit keresek itt, csak mentem amerre a lábam vitt. Ez persze csak abból a szempontból nem túl előnyös, hogy egyelőre halványlila gőzöm sincs, hogy hogyan fogok visszatalálni, de nyilván megoldom – úgy is kitalálok majd valamit, vagy maximum telefonos segítséget kérek a srácoktól. És nem tudom, hogy mindezt miért mondtam el neki, de egyszerűen csak jól esett beszélni. – Ne haragudj, néha sokat beszélek… És te mi járatban errefelé? – ha már képes voltam ennyit beszélni, már legalább meghallgatom őt is. Meg amúgy is kíváncsi vagyok rá, biztos hogy találkoztunk már.

Minden egyes alkalommal áldom az öltözködési stílusomat, amikor ilyen meleg van. A legtöbb ruhám fekete, a többi meg nagyrészt sötétszürke, ami valljuk be ilyen kánikulában nem éppen a legmegfelelőbb viselet. Legtöbbször úgy érzem magam, mintha ruhástól ültem volna be szaunázni. Vagyis ezzel is csak itt van bajom, otthon nem túl valószínű az, hogy ehhez hasonló problémáim merüljenek fel. Ezen a helyen viszont úgy szívják a meleget magukba, hogy egy kisebb csodával ér fel az, ha egyszer-egyszer a nap végére nem izzadom ki az összes milliliter folyadékot, amit nagy nehezen bevittem a szervezetembe… Mert utálok inni. Mármint az alkoholos italokkal kifejezetten jó viszonyban vagyok. Ha valami jó hideg, akkor akármikor elfogadok belőle egy pohárkával, de ha az életmódom mellett mindig egy jéghideg sörrel oltanám a szomjam, talán már egy év után feldobnám a talpam. Piálunk mi eleget, csak azért, hogy elviseljük a turné nehézségeit (meg bizonyos esetekben egymást), csoda, hogy a szervezetünk eddig is ilyen jól bírta. Elég végignézni a régi nagy sztárokon, a sok drogtól és piától már a felüknek régen halottnak kellene lennie…

De azt hiszem megint nagyon eltértem az eredeti gondolatmenetemtől. Ami egyébként nem volt túl bonyolult, szerintem megint csak addig jutottam, hogy elképesztően melegem van. Ja igen, és az is felmerült bennem, hogy levetem az összes ruhámat és teljesen meztelenül belevetem magam a tengerbe. Lehet, hogy a víz is ugyanolyan meleg lett volna… De a víz az víz, az ember arról mindig a hűsítő habokra asszociál. Vagyis én mindenképpen. A parton lévő egyének nem olyannak tűntek, akiket nagyon zavart volna egy ehhez hasonló akció. Sőt, sokkal inkább olyannak, akik nevetve csatlakoznának egy ilyen őrültséghez. Persze az is lehetséges, hogy habár nem vagyok egy hatalmas híresség, valaki felismert volna, És másnap ott figyelne egy cikk a neten „Vreth őrülten vetette magát a tengerbe! – Talán teljesen megbolondult a Finntroll frontembere?„ címmel, és talán mellékelnének is hozzá egy képet arról, ahogy meztelenül, megzavarodott arckifejezéssel rohanok.

Ezen gondolat hatására furcsa fintor jelent meg az arcomon, és gyorsan el is vetettem az egészet. Meg újra szembesültem azzal, hogy tényleg voltam olyan bunkó, és megkérdeztem egy idegentől, hogy leülhetek-e mellé. De legalább már kezdett elmúlni az idegességem, aminek minden bizonnyal a pár perccel azelőtti veszekedés volt az oka.

- Ne haragudj, mit is mondtál az előbb? – én tényleg nem akartam udvariatlan lenni, de szerintem sokkal rosszabb lett volna az, ha úgy teszek, mintha figyeltem volna rá. – Összezavar ez a hőség – mondtam és elmosolyodtam, de volt egy olyan sejtésem, hogy nem a legelőnyösebb módon.

Régen egy koncert után odajött hozzám egy fiatal lány, közös képet akart csinálni velem. Megszoktam már a különleges kívánságokat, az emberek el sem tudják képzelni, hogy hányszor jöttek már oda hozzám azzal a kéréssel, hogy vágjak olyan ronda, vagy ijesztő fejet, amilyet csak tudok. Úgyhogy én mindenre felkészültem, de ez a lány valami „Vreth-mosoly”-t kért. Amikor megkérdeztem tőle, hogy pontosan milyen az, csak annyit válaszolt, hogy tudom én, az az aranyos, fogvillantós mosoly. Aztán azt is mondta, hogy olyan bűntudatos, gonosz manós. Szóval mindezt most csak azért hoztam fel, mert arra gondoltam, hogy ilyen Vreth-vigyor jelent meg az arcomon.

- Nincsen semmi hátsószándékom, de nem ismerjük egymást? – kérdeztem tőle még mindig mosolyogva, de már egy kicsit barátságosabb módon. Legalábbis nagyon reméltem, hogy így volt.

- Olyan ismerős az arcod… - furcsa lenne, ha kiderülne, hogy ismerem… Mert akkor nyilvánvalóan az én hibám az, hogy nem emlékszem arra, hogy ki is ő pontosan. Abban biztos vagyok, hogy láttam már valahol. De jobb lenne most egy kicsit elterelni erről a szót.

- És egy ilyen szép hölgy mit csinál egyedül a tengerparton?

Elgondolkoztam azon, hogy nem volt-e bunkóság, hogy egyből tegeztem… De hát ez is jókor jut eszembe, már olyan mindegy volt. Mindig a legjobbkor jön elő az úriember énem.

De biztosan láttam már valahol. Egy ilyen arcot biztosan nem felejtenék el.

Nem is tudom, hogy mit gondoljak erről az egészről. Turnézunk, távol vagyunk mindenkitől, és az egész nem is tudom, hogy milyen. Egy részről isteni, mert imádok új tájakat, embereket megismerni, szeretem Amerikát, egész jó kis koncertjeink vannak, nincs miért panaszkodnom. De még is itt van egy kis de. És ez a de a távolság. Úgy értem hiányzik minden otthonról, hiányoznak az otthoni ízek, az emberek, a család és minden más is. Hiába imádom egész Amerikát, azt, hogy nem kell az internetről rendelnem egy csomó dolgot, hanem csak besétálok a boltba és leveszem a polcról... Azért az otthont semmivel sem lehet pótolni. Le sem tagadhatnám, hogy jelenleg piszkosul honvágyam van. Igen, de túl fogom magam rajta tenni, csak... Kell hozzá egy kis idő, azt hiszem. És figyelem-elterelés, de az mindenképpen. Talán, el kellene mennem vásárolgatni, vagy csak sétálni a városban, hiszen olyan szép ez a hely. De egyedül kinek van kedve csak úgy lődörögni? Hát nekem nem igazán. De muszáj elmennem erről a helyről egy időre, hogy kicsit kipihenhessem magam...

Nem tudom, hogy miért pont a tengerpartra jöttem. Tényleg nem ide indultam. Viszont most itt vagyok, a nap ezerrel süt, a víz gondolom kellemes hőmérsékletű, az emberek pedig élvezik a nyarat. Nekem már szinte túlzottan is meleg van, nem igazán ehhez vagyok hozzászokva. Még szerencse, hogy elszórtan van pár napernyő, meg asztalok. Az meg még nagyobb szerencse, hogy az egyik éppen teljesen szabad, szóval elindultam felé, miközben a papucsomat a kezembe tartva, próbáltam haladni a szinte forró homokban. Nem kellett sokat mennem, és máris elfoglalhattam a kiszemelt helyet. Végre egy kis árnyék... Bár a levegő ettől függetlenül még mindig hihetetlenül meleg, a nap pedig nem is süthetne kevésbé.

Furcsa körülnézni, és látni, hogy mennyi ember jött ki ide ezen a délutánon, csupán azért, hogy megmártózzon a sós vízben, ami halálra marja a szemét, vagy hogy napozzon, és pipacs pirosra süljön. Persze nyilván túlzok, és ezek csak végletek, de azért elég sűrűn látni rákvörös nőket sétálgatni, vagy éppen felsíró kisgyerekeket hallani, akiknek a szemét csípi a só. A medúzákról meg már nem is ejtek szót, aljas kis dögök: nem is látod, hogy közeledik, és egyszer csak végig csipked, te meg nem is tudod hirtelen, hogy mi történt. Utána meg még viszket is, hogy még véletlenül se felejthesd el a kellemetlen találkozást. Gondolom ebből most kitaláltad, hogy nem nagyon szeretek közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Pedig egyébként igazán szép állatok, de csak mondjuk az üveg túl oldaláról… Szóval az egyetlen veszélytelen tengerparti szórakozás talán a homokvárépítés és a kagylószedés. Bár az utóbbival meg könnyen megvághatja magát az ember. Az előbbiben egyelőre nem igazán találok semmi kivetni valót, de ha nagyon próbálkoznék, akkor biztosan menne. Érdekes, hogy mennyire erősen próbálok keresni valami biztonságos dolgot itt, a tenger mellett, pedig alapjáraton nem lételemem a veszélyek kerülése. Meg igazából az, hogy megcsíphet egy medúza, vagy megvághat egy kagyló, nem fog visszatartani attól, hogy bemenjek a vízbe, ha éppen azt akarom tenni.

Hihetetlen, hogy itt ülök tök egyedül, és a medúzákról gondolkodom. Mondjuk, legalább elterelődtek a gondolataim az eredeti problémáimról, mint honvágy, távolság és társai. És továbbra is hanyagolnám ezt a gondolatsort, ha lehetne. De egyszer úgy is visszafog térni, és akkor megint fájni fog, talán itt akarom hagyni ezt a helyet. És azt ’ezt’ ebben az esetben a tengerpartot jelenti, majd pedig azt a helyet, ahova ez után megyek, mert nyilván azt is majd ott akarom hagyni. Már ha nem gyilkol le valaki az elkövetkezendő időben. Amire egyébként nem látok túl sok esélyt, bár ki tudja? Bármi megtörténhet.

Például az is, hogy idejön valaki hozzám és megkérdezi, hogy leülhet-e. Direkt nem azt a példát hoztam, hogy idejön egy kisgyerek és elhív homokozni, mivel az utóbbi – eddig – még nem történt meg, viszont ez előző igen, hiszen itt magasodik felettem egy férfi, és épp arra vár, hogy igent mondjak. Vagy éppen nemet, de ha már megkérdezte gondolom nem elutasító választ szeretne hallani. És nem is fogom elutasítani, hiszen miért tenném, talán lesz egy egész jó kis társaságom…
- Persze, foglalj helyet – válaszoltam neki kedvesen, és még egy mosoly félét is megeresztettem felé. Ahogy látom nincs a legfényesebb hangulatában, hát én sem. Egymásra találtunk? Lehet. – Hihetetlenül meleg van ma… Nem is tudom, hogy bírják ezt az itteniek - mondtam neki, miközben végignéztem a parton. Lehet, hogy elcsépelt dolog az időjárásról beszélgetni, de aktuális, és nem akarok csak úgy üldögélni. Ha meg nem tetszik neki, hogy beszélni fogok, akkor szépen tovább áll, nem fogom megakadályozni benne. De azért remélem nem teszi, nem akarok megint egyedül maradni a gondolataimmal.

Kikapcsoltam a telefonomat, egyszerűen csak otthagytam mindenkit és mentem amerre vitt a lábam. Fogalmam sem volt, hogy merre megyek, vagy egyáltalán hol vagyok, de nem is érdekelt. A turnénak hála néha már azt sem tudtam, hogy milyen városban, vagy netán országban vagyunk éppen. A sok koncert egyetlen nagy, zavaros képpé folyt össze a fejemben. A tracklist minden egyes koncerten ugyanaz volt, nem volt olyan megterhelő megtanulnom. Ugyanaz az átkozottul hosszú készülődés minden egyes este előtt. A közönség is átlagos volt, persze megvoltak errefelé is a különlegesen beteges rajongók, akik érdekesebbnél érdekesebb jelmezekben és arcfestésekben jelentek meg estéről-estére. Eleinte még élveztem is ezt, Finntroll-os pályafutásom elején néhányukat még le is fényképeztem, jó érzés volt visszanézni ezeket a képeket. Erről már leszoktam, nagyrészt azért mert ezen a földrészen nem is nagyon lehet látni ilyen fanatizmust a zenekar iránt. Odahaza egészen más a helyzet, egy-egy este annyi újdonságot lát az ember, hogy (ha nem iszik túl sokat) soha sem felejti el. De én meguntam, ilyen egyszerű.

És ezt nem csak azért gondolom, mert elegem van mindenből és már eljutottam oda, hogy mindennel ellenséges vagyok. Elvileg már semmivel sem tudok elégedett lenni, csak állandóan kritizálok mindent és mindenkit. Legalábbis a fiúk ezt állították, és el is fogadtam volna a véleményüket velem kapcsolatban, ha nem így közlik. Tényleg nem voltam teljesen önmagam mostanában, de ha egyetértettem volna velük egy aprósággal kapcsolatban, akkor biztosan elmarad ez a veszekedés. De akkor meg minek kérik a segítségemet, ha képtelenek elfogadni azt, ha nem értek velük egyet? És a legzavaróbb az, hogy megint gyanúsítgatni kezdtek. Sokszor hallottam már, hogy hanyagoljam a többi zenekaromat, ha továbbra is szeretnék a Finntrollban maradni. Azt hittem, hogy van annyi eszük, hogy nem teszik ezt megint szóvá, de hát újfent tévedtem. Én úgy gondoltam, hogy felnőtt emberek képesek azt felfogni, hogy unalmasnak tartom azt, ha hosszú időn keresztül ugyanazt kell csinálnom. Ráadásul mivel ők egy rakat új ötletemet leszólták, nem meglepő, hogy kerestem egy olyan utat, amin megvalósíthatom őket.

Felálltam és otthagytam őket. Csak az számított, hogy minél hamarabb eltűnjek onnan. Lehet, hogy én viselkedtem úgy, mint egy hisztis tizenéves lányka. Sőt biztosan túlreagáltam valamilyen szinten, de akkor sem lehetek mindig én az az ember, aki csak csendben elnéz mindenkinek minden hülyeséget. Hallottam, ahogyan még egy párszor utánam szóltak. Valami olyasmit is hallottam, hogy szánalmas alak vagyok, és soha többé ne menjek vissza. Persze tudtam, hogy ezt nem gondolták komolyan. A lelkük mélyén fontos voltam én nekik egy nagyon picit, de azért ott volt az a tény, hogy még egy rakat koncert előtt állunk. Nem lehet azokat olyan egyszerűen lemondani, és ezt mindannyian tudtuk. Ezért kellett volna megelőzni az ehhez hasonló összetűzéseket. Vigyázhattam volna egy kicsit, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy mindenki ellenem van, és az elkövetkezendő időszak így egy kicsit bonyolultabb lesz. Vagyis nem mindenki, talán Sam az én oldalamon állt. Nem mintha ez olyan sokat változtatna a helyzeten.

Nem tudom, hogy miért mentem a tengerpartra. Soha nem is szerettem a tengert, ráadásul ilyenkor még honvágyat is ébresztett bennem a látványa. Persze otthon nem lehet látni ilyen bikinis csajokat, akiktől talán el kéne ájulnom. Belőlem mégis az ellenkezőjét váltották ki, de lehet, hogy én vagyok túl konzervatív. Zárójelben arra is kíváncsi lennék, hogy a rózsaszín törölközőn napozó hölgy anyukája tisztában van-e azzal, hogy a kislánya élvezi, hogy mindenki szemügyre veheti a melleit. Amik egyébként egészen formásak, de azt hiszem most ez a kép az, amire a legkevésbé van szükségem. Úristen, tényleg erre gondoltam? Tiszta bolond vagyok.

Cél nélkül sétálgattam tovább, aztán megláttam egy asztalt székekkel, és egy csinos napernyővel. Túlságosan meleg volt, és habár már távolról láttam, hogy ül ott valaki, egyenesen arra vettem az irányt. Nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Éppen egy kis egyedüllétre lett volna szükségem… De azért elővettem a legudvariasabb hangszínemet és próbáltam egy normálisabb kifejezést varázsolni az arcomra.

- Leülhetek? – igyekeztem mosolyogni is, de valamiért megint azt éreztem, hogy nem jött össze.

» are you dead yet? - (mathias & leighton & ira)
» secret life of little mathias;;