This is the beginning of a beautiful friendship - Mat & Hayley

Soha nem mondták még azt az akcentusomra, hogy aranyos. Szerintem nem az, habár én úgy gondolom, hogy azoknak a helyzeteknek a száma is egyenlő a nullával, amelyekben én akármilyen formában aranyos lehetek. De ha ő így gondolja, hát rendben, legyen. Most már zavarban lehetek emiatt is, nem elég az, hogy olyan fáradt vagyok, hogy nagyon megterhelő számomra az is, hogy nem az anyanyelvemen beszélek.

- Öhm… Köszönöm, de azért én szeretném ha nem lenne… Sokszor már „túl aranyos” leszek tőle… - mondtam neki, miközben halványan elmosolyodtam. Azt terveztem, hogy jobban kifejtem a mondanivalómat, de mivel egy rakat szó nem jutott eszembe, inkább hanyagoltam. Azt mondják az emberek, hogy jó nyelvtudást csak akkor lehet szerezni, ha az ember sokat beszél és jelentős gyakorlata van benne. Én már nagyon rég óta űzöm az angolt, és néha mégis egyszerűen csak leblokkolok. Lehet, hogy mindenkivel megesik néha… De engem akkor is elképesztően tud idegesíteni. Emiatt sokszor hülyének nézik az embert, hiszen ha csak áll és nem tudja kimondani, amit gondol, akkor az megalázó lehet. Nem mintha felmerült volna bennem egyszer is, hogy pont ő lenézne amiatt, hogy valami nem jut eszembe… De akkor is, ez nem tetszik nekem.

- Akkor abban már biztosak lehetünk, hogy valami közös projectről van szó. Azt hiszem ennyi információ elég is lesz egyelőre… Persze nem lenne rossz egy-két részlet sem, de elégedjünk meg ennyivel, mivel úgy tűnik, hogy nem figyeltünk és a mi hibánk, hogy nem tudunk semmiről – beszéltem hozzá tovább, és fel akartam tenni egy kérdést a rejtélyes cuccal kapcsolatban, amit a pulcsijába törölt, de aztán meggondoltam magam. Nem is érdekelt igazán, hogy mi volt az.

- Lehet, hogy furcsán hangzik, de nem is baj, hogy nem tudod, hogy ki vagyok – elmosolyodtam és éreztem, hogy ezt még jobban ki kell fejtenem. – Tudod mindenki, aki tisztában van a zenekarunkkal, csak a színpadi énemet ismeri. És az alapján mindenki azt hiszi, hogy egy agresszív állat vagyok, de minimum egy beteg alak – próbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra és folytattam. – A színpadon csak „Vreth” vagyok, aki ugyanúgy az én részem, de nem teljes egészében én vagyok. Én Mathias vagyok, akit szinte senki sem ismer, és aki annyira nem is szörnyű alak – nem igazán értettem meg, hogy miért tartottam kiselőadást… - Bocsánat, ha untattalak.

Eléggé elgondolkozva figyeltem, ahogyan felállt és elment ételért. Talán ha nem szól vissza nekem, egyszerűen csak elaludtam volna. Pontosan abban a pózban, amiben voltam: ülve.

- Nem, eléggé érdekes éjszakám volt, még nem kívánok semmiféle táplálékot.

Amikor bocsánatot kért, csak rámosolyogtam és nem feleltem semmit. Egy ilyen apróság miatt természetesen nem haragudtam meg rá, úgyhogy felesleges lett volna bármit is mondanom. Aztán egy újabb kérdés zökkentett ki az egyik különösen zavaros gondolatmenetemből. Megint elmosolyodtam és válaszoltam.

- Volt már amerikai turnénk, de nem mondanám, hogy olyan sok időnk volt országot nézni. Nem nagyon ismerem Amerikát, tipikus európai fiú vagyok, aki csak szörnyű filmekben látja ezt a helyet – mondtam, és megállapítottam, hogy nagyon szomjas vagyok. Mégis úgy döntöttem, hogy majd később keresek valami innivalót. – És te jártál már a csodás Finnországban? – kérdeztem tőle mosolyogva, és arra gondoltam, hogy ha nemmel fog felelni, akkor ezt az elmaradást sürgősen pótolni kell majd egyszer.

This is the beginning of a beautiful friendship - Mat & Hayley 307lxde

Immár újdonsült ismerősömmel séltáltam végig a folyosón egészen az ebédlőig, majd leültem egy asztalhoz.
-Cseppet sem zavar az akcentusod. Sőt szerintem kifejezettem aranyos. - Mondtam őszintén és ezt így is gondoltam. Imádok külföldön járni és az ottani embeeket beszélni hallani. Némelyik egész vicces.
-Igazából a srácok tudják, hogy mit terveznek veletek, nekem ez tök új dolog. - Túrtam bele a hajamba és tűrtem el a fülem mögé. Aztán ahogy a kezemre néztem, megpillantottam a trutyit az ujjamon, amivel a fiúk ma nyakon öntöttek. Gyorsan a pulcsimba töröltem és beszéltem tovább.
-Lehet, hogy most kicsit tirpáknak fogsz tartani, de életemben nem hallottam még rólatok. Vagyis, lehet, hogy hallottam már. Igazából, most jövök rá, hogy amikor Finnországban voltunk, mindenki rólatok áradozott. Szóval igen, hallottam rólatok. - Mondtam kicsit zavartan, hiszen most össze vissza beszéltem neki. Ha most nem menekül el, akkor csodálni fogom érte.
Felálltam az asztaltól, megragadtam egy tálcát és a putlhoz sétáltam.
-Te nem vagy éhes? - Kérdeztem hátrafordulva, majd visszafordultam és pakoltam magamnak egy kis sült krumplit meg sültcsirkét. Vettem magamhoz egy üveg ásványvizet és visszaültem mellé.
-Bocs, hogy nem vártalak meg, de nem bírom. - Mondtam mosolyogva és enni kezdtem. Az első falat után azonban megint beszélni kezdtem.
-Jártál már Amerikában? - Kérdeztem, majd rájöttem, hogyvalószínű butaságot kérdeztem, mert hát ha egyszer híres metálfolk banda, akkor gondolom itt is van rajongójuk... inkább csendbe maradtam és ettem tovább.

(Ne haragudj,hogy eddig nem írtam,de utolsó évemet tengetem az egyetemen és elveszi minden erőm)

Kissé meglepődtem azon, hogy felismerte azt a szót… Persze akkor nem lenne meglepő, ha érdekelt lenne a finn zenében, de nem úgy tűnt mint aki teljesen otthon lenne ebben a témában. Aztán később rá kellett döbbennem arra, hogy elméletileg azt is tudja, hogy ki vagyok. Elméletben, mert nekem már az elejétől fogva nem teljesen úgy nézett ki, mint aki mindennel tisztában van. De azt hiszem, hogy pont én vagyok az, akit ennek nem is szabadna zavarnia. Egyelőre én azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy hol vagyok és miért jöttem ide.

- Igen, jól tudod. Valami hasonlót jelent, nem tudom pontosan lefordítani… És finnül van – mondtam neki elgondolkozva, amitől talán megint értelmi fogyatékosnak nézhettem ki, de úgy gondoltam, hogy ebből a válaszomból leszűrhette azt, hogy külföldi vagyok. Történetesen egy nemes finn család sarja, habár valószínűleg svéd vér is folydogál az ereimben. De ez most teljesen lényegtelen.

- Hát… Lehet, hogy igen, de nem vagyok benne biztos, sajnálom – reméltem, hogy ezzel nem bántottam meg. Annak sem lett volna több értelme, ha azt mondom, hogy ismerem, vagy legalábbis tudom, hogy ki ő. – És nem tudom, hogy te tudod-e, de az én becsületes nevem Mathias Lillmåns. Én is énekelek egy zenekarban, név szerint a Finntroll-ban. Mármint felmerülhet a nevem még egy csomó másikkal kapcsolatban is, de azt hiszem ez a legismertebb – folytattam miközben (lehet, hogy kissé idegesítően) őt bámultam. Nem volt különösebb okom rá, csak megpróbáltam felidézni, hogy találkozhattunk-e már valamikor. De csak arra jutottam, hogy valószínűleg nem felejtettem volna el, ha legalább csak egyszer is láttam volna. Maximum akkor, ha teljesen részeg voltam abban a pillanatban, de erre meglepően már régen volt példa.

- Nem probléma, csak egy kicsit meglepődtem… - kezdtem el mondani, de már nem tudtam befejezni, mert megjelent még két számomra ismeretlen ember. Nagyon úgy tűnt, hogy tudnom kellene, hogy kik azok, és az, amit mondtak, ezt a gondolatomat csak megerősítette.

Együtt a mi zenénk? Nagyon reméltem, hogy sikerült lepleznem az arcomra kiülő zavarodottságot, mert fogalmam sem volt arról, hogy miről beszél. Minél többet hallottam abból amit az a srác mondott, annál inkább kezdtem közeledni a megvilágosodáshoz. De nem érthettem el teljesen, mert mire összeraktam a fejemben a kérdést, amit fel akartam tenni, már ott sem voltak. Arról nem is beszélve, hogy a minden bizonnyal nekem feltett kérdésre sem tudtam válaszolni. Csak nekem lehet ekkora szerencsém. Úgyhogy törhettem azon a fejemet, hogy hogyan kérdezzem meg azt, hogy miről van szó, anélkül, hogy teljesen idiótának tűnnék. Lehet, hogy még meg is bántanám vele… Csodálatos.

- Ha hiszed, ha nem, engem megnyugtat, hogy nem tudod – beszéltem hozzá, miközben akaratomon kívül a hajamba túrtam. – Kicsit zavaros nekem ez az egész, olyan fáradt vagyok, hogy azt sem tudom, hogy hol vagyok – folytattam és megpróbáltam egy mosolyt erőltetni az arcomra. Nagyjából sikerült is, habár nem voltam teljes mértékben elégedett magammal. De legalább őszinte voltam, és nem lesz olyan megalázó, ha leégek.

- Szívesen veled tartok, ha nem őrülsz meg az akcentusomtól – pedig az utóbbi időben már javult egy kicsit, hiszen hála az amerikai turnénak, szinte alig van lehetőségem arra, hogy az anyanyelvemen beszéljek. – Jó lenne, ha beszélnénk róla, mert egyelőre teljes homály fedi a fejemben az egészet. – beszéltem hozzá viszonylag halkan, miközben követtem. – Az utóbbi időben nem igazán figyeltem oda a többiekre… Úgyhogy sajnálom, hogy semmiről sem tudok. Azért azt viszont remélem, hogy te többet tudsz, mint én… De az sem baj, ha nem. Majd összerakjuk valahogy – jó, az úgy egy kicsit bonyolultabb lesz, mindenféle ismeret nélkül, de majdcsak megoldjuk valahogy. - Egyébként hivatalosan folk metál zenekar vagyunk, de én személy szerint nem szeretem a bekategorizálást, csak csináljuk, amit szeretünk – egyre gyorsabban tudtam beszélni, örömmel fogadtam, hogy a csodálatos nyelvtudásom visszatért. Talán a kiejtésem még mindig siralmas volt, de az nem számít… Annyira nem.

Azt hittem legalább leordítja a hajamat a fejemről, ehelyett könnyedén elejtett egy mondatot. Máskor jobban vigyázzak meg valami ismeretlen szót, amin gondolkodnom kellett, mert biztos hallottam már valahol. Aztán hirtelen bevillant...
-Háá ezt a szót ismerem és valami csúnyát jelent. Kb, mint nálunk a pics... érted. Azt nem tudom, milyen nyelven, de már hallottam. - Mondtam neki vigyorogva még mindig és talán totál zakkantnak néz, de mielőtt még bármi más baromságot is mondhattam volna, bemutatkozott. Nem nagyon volt ismerős neve, főleg nem azért nem, mert külföldinek látszott. Kicsit sem amerikainak...kezet ráztam vele, majd zsebre tettem a kezeimet.
-Hayley Williams vagyok, a Paramore együttes énekesnője. Talán hallottál rólunk. - Ez egy kicsit nagyképűnek hangzott, de istenem, meg kell kérdeznem. Nagyképűség ide vagy oda, de amióta az Alkonyat című film betétdalát megcsináltuk, azóta a rajongótáborunk megsokszorozódott.
-Sajnálom, hogy úgy rád rontottam. - Túrtam bele a hajamba. - Hátulról kiköpött úgy nézel ki, mint a legjobb haverom. - Mondtam őszintén, majd megjelent Jeremy és Josh.
-Szóval találkoztatok. Jeremy vagyok, ő pedig Josh. - Mutatták be egymást a srácok. - Közös dalban gondolkodtunk és rengeteg európai énekest meghallgattunk és a ti zenétek merőben más, mint a miénk, kíváncsiak vagyunk, hogy hangzik a kettő együtt. - Magyarázta Jeremy Mat-nek, mint aki olyan sokat ért az üzletkötéshez.
Sosem hallottam a srácról, fogalmam sincs, milyen zenét játszanak, de ha a fiúknak tetszik, benne vagyok én is.
-Szóval milyen zenét játszotok? - Kérdeztem érdeklődve Mat-től, de láttam a srácokon, hogy elég nagy baromságot kérdezhettem, ezért megszólaltam.
-Na nem mintha nem tudnám... - Aztán jött a kínos csned, mert Jeremy és Josh közben leléptek. Éhes voltam és igazából kajáért indultam, úgyhogy újdonsült ismerősömet a büfébe invitáltam.
-Ennem kell valamit, nincs kedved csatlakozni? Akkor talán beszélhetnénk erről a közös projektről. - Mnodtam huncut mosollyal és elindultam a büfé felé.

Este megint koncertünk volt, és én olyan kimerült voltam, mint talán előtte még soha. A többiek már megint azt hitték, hogy beteg vagyok, vagy legalábbis bizonyos időn belül az leszek. Nem is csoda, hiszen alig tudtam a saját lábamon letántorogni a színpadról, és ha nem lett volna az a csinos korlát, valószínűleg a földön elterülve végeztem volna. Ameddig ment a show nem volt különösebb probléma, de utána… Már elég rég óta turnézunk, de soha nem gondoltam volna, hogy eljön az a pillanat is, amikor ennyire fáradt leszek. Kiégtem, nincs erre jobb szó. És most mindenki azt javasolná, hogy zárjam el magam a külvilágtól és töltsek pihenéssel pár napot, vagy talán hetet. Mire én megint csak azt tudnám válaszolni, hogy köszi, nagyon jó lenne, de nem lehet. Ott van még az a rengeteg koncert, a rajongóink számítanak rám. Nem mondhatom csak úgy le, főleg nem egy ilyen egyszerű indokra hivatkozva. Főleg most nem engedhetem meg magamnak. Nem hagyhatjuk cserben azt a sok embert, aki kíváncsi ránk. Nem, most nem.

Úgyhogy visszamentem a buszra, és egyenesen beugrottam az ágyamba, magamra húztam a takarót és megpróbáltam aludni. De az agyam csak járt tovább, és nem tudtam semmit tenni az ereimben lüktető ritmus ellen sem. Körülbelül öt óra lehetett, mire végül sikerült elaludnom, és ez azt jelentette, hogy nagyjából három órát aludhattam. Kilencre már bent kellett lennem, és habár mindig gyorsan elkészülök, azt muszáj volt tekintetbe vennem, hogy előző este nem éppen voltam a toppon.

És milyen jól tettem… Mert sikerült teljes színpadi felszerelésben lefeküdnöm. Az arcom és az egész felsőtestem mocskos, és ragacsos volt a fekete festéktől, az ágyneműmről már nem is beszélve. Horrorisztikus állapotban volt minden, amihez csak hozzáértem. És aztán megláttam a hajamat, ami egyenesen ijesztő volt. Fekete csomóktól összeragadva meredezett mindenfelé, egészen olyan volt, mintha nem is hozzám tartozna már.

Hisztérikusan rohantam el megmosni, és emiatt sikerült is elkésnem. Egész nap olyan voltam, mint egy zombi. Nagy részt azzal sem voltam tisztában, hogy éppen mit csinálok, vagy hova megyek, csak sodródtam az árral és teljesen belemerültem a gondolataimba. Amelyek majdnem olyan zavarosak voltak, mint én magam.

Már nem is emlékszem arra, hogy min gondolkoztam és pontosan mit akartam tenni, amikor valakinek sikerült teljesen kizökkentenie. Mármint én tényleg fel vagyok készülve mindenre, akár arra is, hogy hirtelen eljön a világvége… De az eléggé meglepett, hogy valaki a nyakamba ugrott, ráadásul hátulról. Gyorsan átfuttattam, hogy ezen a helyen ki örülhetne nekem annyira, hogy így üdvözöljön, de hamar rádöbbentem, hogy a lista üres. De legalább arra jó volt a kis akciója, hogy rádöbbenjek, hogy a hátam is fáj.

- Perkele… - szólaltam fel hirtelen, mielőtt megfordultam volna, hogy megnézzem, hogy ki volt az. Először ennél több nem jött ki a számon, fáradt voltam és össze voltam zavarodva, a nyelvtudásom meg elhagyott. Annak meg gondoltam, hogy nem örült volna, ha elkezdtem volna finnül dumálni. Habár ki tudja… Nem, valószínűleg nem beszéli a nyelvet.

- Hát, nem baj… De legközelebb figyelmeztethetnél. – legalább már beszélni tudtam, fantasztikus. Legrosszabb esetben bedobhattam volna a szépen csillogó, frissen mosott hajamat is. Vagy nem lenne rá vevő? Talán nem, de talán igen. – Én meg Vreth.. Akarom mondani Mathias vagyok. Vagyis Vreth is én vagyok, de... Mindegy. – kezet nyújtottam neki, és reméltem, hogy kimerültségem ellenére sem csináltam magamból teljesen idiótát.

A stúdióban mindenki vigyorogva fogadott, de fogalmam sem volt, hogy miért. Nem tettem semmi olyat, mitől az embereknek így kéne viselkedniük és nem is olvastam olyat. Úgyhogy lövésem sem volt egészen addig, amíg be nem léptem a hangszobába. Ahogy kinyílt az ajtó, valami trutymó borult rám, szinte mindenki röhögött, de még én is. Nekirontottam a srácoknak és körbekentem őket, de persze hiába próbáltam, alig került rájuk a maszlagból, így feladtam a küzdelmet és elmentem a mosdóba. A hajamat a csap alá dugtam és alaposan kimostam belőle a cuccot, aztán a kézszárító alá dugtam. 20 perc után elzsibbadt a nyakam és nem bírtam tovább. Jeremy a basszerosunk megdobott egy pólóval, így átöltöztem és visszamentem. Óvatosan nyitottam ajtót és amilyen gyorsan csak tudtam, beiszkoltam, leültem a kanapéra és meghallgattam az újrakevert hanganyagot.
-Baszki, ez mocskos jó lett. - Vigyorogtam ezerrel, hiszen már vagy harmadszorra kellett felénekelnem, mert a torokgyulladásom miatt ramaty volt a hangom. Kényelmesen elnyúltam a kanapén és úgy hallgattam az új szerzeményt. Már majdnem elbóbiskoltam, mikor Jeremy meglöködött.
-Hayley ne aludj el, találkoznunk kell valakivel. - Mondta, majd eltűnt. Nem igazán értettem miről hablatyolt, mert azt sem tudtam, merre vagyok arccal. De azt már tudtam, hogy jól kiba....velük. Emlékeztem, hogy van pár lufi valahol a szekrényben, felpattantam és kutakodni kezdtem. Találtam is párat, átsiettem a mosdóba és megtöltöttem őket vízzel. Kilopóztam az előtérbe és amint dobótávolságban voltam, már hajítottam is a lufikat. Csak úgy záporoztak a lufik jobb balra.
-Ezt azért a szarért kapjátok! - Kiabáltam vihogva, de túl kevés volt, ők meg túl sokan, így futásnak eredtem és visszaszambáztam a stúdióba a hangszerek közé. A legféltetebb kincseik, egyik sem mer bántani közöttük. Mennyire igazam volt... egy ujjal sem nyúltak hozzám. Jól kiröhögtük magunkat, majd közöltem, hogy éhes vagyok és elmentem a büféhez. Az odavezető úton persze már mindenki értesült arról, hogyan bosszúltam a srácok csínytevését és megint csak megmosolyogtak az emberek. Bekanyarodtam a büféhez és megpillantottam egy srácot. Szentül meg voltam győződve, hogy a legjobb haverom Ben az, ezért nekifutottam és a hátára ugrottam. Először fel sem fogtam, hogy más valaki hátára másztam egészen addig, míg hagyott "lefolyni" és a földön nem végeztem. Ekkor felálltam és észrevettem, hogy rohadtul nem Ben-re ugrottam, hanem egy számomra ismeretlen srác hátára.
-Baszki ne haragudj... - Vigyorogtam zavaromban. - Hayley vagyok...

» Hayley's magic box
» Hayley's Blackberry
» The music their love - Taylor and Hayley