There are not chances - Paul & Kristen

Miért ilyen nehéz az élet? Miért?! Ez a rengeteg napilap... Szerelmi sokszög, na igen. Az bomba biztos, hogy lesz az újságokban, de a valóságban nem. Kristen amolyan... ismerős most már, hogy így beszélgetni is tudok vele. Eddig csak szimplán kolléga volt. Vetélytárs semmiképp sem, hiszen külön utakon evezünk, bár sok közös van benne. Vámpírok. Na igen. Csapból is mi folyunk. Miközben erre gondoltam, halványan elmosolyodtam. Minden átlag tini lány most a vámpírokért rajong. Ez nekünk csak jó, hiszen van közönség, nem buknak meg a produkciók. Ha ők nem lennéknek, fizetésünk se lenne. Nem, nem a pénz hajt. Szeretem ezt a munkát. Még sosem gondolkoztam, mi lennék ha most hirtelen váltanom kéne. Talán valami nagyon menő irodánál dolgoznék. De most már úgysem így alakul az életem.

Közben szaporán lapátoltam magamba a sütit. Próbáltam elterelni a gondolataim, és nyugtattam maga, hogy most már biztonságban vagyunk.Lassan kinyitottam a szám, majd kis habozás után válaszoltam
- Neeem, dehogy. Tudod, nekem van feleségem.
Mondtam magabiztosan, majd felemeltem a kezem és mozgatni kezdtem az ujjaim, mutatva gyűrűmet. Habár, csak még friss házasok vagyunk, mivel már több éve együtt élünk, olyan mintha már az ötvenedik évfordulónk is lenne. Olyan jól össze vagyunk szokva. Szeretem őt és ezt senki nem törheti meg. Annyi emberrel akarnak összehozni... ilyen kamu "celebekkel" meg modellekkel, akik úgy néznek ki mint egy cérnaszál. Borzalmas...
- De ez kulisszatitok, szóval úgy kezeld!
Mondtam kacsintva, bár gondolom ez az állapot hamarosan megváltozik. A pletykalapok, mint tudjuk, mindent megtudnak. Magánélet nem létezik.
- Igazából én is örülök a találkozásnak, Mrs Cullen.
Feleltem játékosan, majd elgondolkodtam egy pillanatra. Annyira furcsa, hogy mi, mikor majd vége lesz az aktuális szerepünknek, annak, amely által ismertek lettünk, vége lesz. Az ő esetében már vége is van. Már csak a bemutatás van hátra és ennyi. Most már mindenki annak fog minket titulálni, hogy az a srác/csaj a vámpíros filmből.

* Egy halk, meggyötört sóhajjal ismét a krémesemhez fordultam. Az újabb falat nehezebben ment le, s közben éreztem, ahogy több vendég is méltatlankodva felénk pislog. Nyilván tudták, a csődület és a vakuvillogás jelen esetben nem nekik szól. Pedig szívesen átmaszkíroztattam volna magam, ha csak egy kis időre is, hogy megint csak egy lány legyek a szomszédból.
A színészkedéssel sosem volt problémám. Kislány korom óta imádtam játszani, más emberek bőrébe bújni, elveszni a reflektor fényében, és más álarcán keresztül megmutatni, ki vagyok én. De ez az újságírók számára nem erről szólt. Számukra ez nem volt több élvhajhászatnál, keselyűket megszégyenítő módon!
A krémes finom habját ízlelgetve próbáltam másra koncentrálni, a vakuk villogására nem figyelni, de mindhiába. Egyre több vendég unta meg a műsort, és lassan én is kezdtem besokallni. Örültem, hogy Paul gyorsabban reagált nálam, és a helyváltoztatás gondolata is tetszett. Egy pillanatig úgy éreztem, vetek egy gúnyos mosolyt a hírverő paparazzikra, de aztán csak követtem a pincért és Pault egy hátsó helyiségbe.

Mikor végre ismét leülhettem a fiúra mosolyogtam. Kezdtem egészen megkedvelni, bár nem tudtam, mi fog kisülni ebből. Abban viszont biztos voltam, hogy a holnapi újságok velünk lesznek tele. Vajon randiztunk? Találkoztunk már máskor? Mi ez a nagy titkolózás?
Kedvem lett volna hozzájuk vágni valamit, de verekedést meg nem akartam kezdeményezni. Az a tehetetlen emberek fegyvere, én pedig bíztam annyira a vastag bőrömben és a szelektív hallásomban, hogy elhárítsam ezeket.
Paul szavaira savanyúan, de már jóval nyugodtabban, mint az imént, bólintottam. *
- Teljesen biztos. Ebből új szenzáció fog kerekedni. Tudod, mi leszünk a szerelmi sokszög. * néztem rá gúnyos mosollyal, ami nem neki, hanem a média kopóinak szólt. Majd ismét neki kezdtem a süteménynek, s közben igyekeztem összekanalazni csapongó gondolataimat. Mikor lenyeltem egy újabb falatot csak annyit tudtam kérdezni, hogy... *
- Tehát Te és Nina nem vagytok együtt, igaz? * néztem rá egy pszihológus lélekelemző pillantásával, miközben egy jóízű mosoly kúszott a szám sarkába. Furcsa volt, amit Paul közelében éreztem. Újra normális, hétköznapi lány voltam. Ő nem futkosott utánam, nem zaklatott, sőt! Rendkívül udvariasnak és kedvesnek tűnt.
Mosolyom kiszélesedett, majd a krémesemet piszkálva a vállamra vontam a hajamat. *
- Őszintén szólva örülök annak, hogy összeakadtunk. Kíváncsi voltam rá, ki rejtőzik Stefan álarca mögött. A magam vámpírjait már kiismertem. * kacsintottam rá barátságosan, majd ismét bekaptam egy falatot. *

Mikor a paparazzik az üvegen keresztül elkezdtek miket fotózni, a frász tört rám. Most, hogy egyszerre két felkapott híresség van együtt. Még több pénzt kapnak a képekért. Ha nem lennék ismert, el sem tudnám magam képzelni ilyen "szakmában". Förtelmes dolog, hogy valakit ennyire ne hagyjanak békén, csak egy kis pénz reményében. Szívesen megnézném őket, hogy reagálnának, ha ők lennének ilyen helyzetben. A valóságba visszatérve elemezgettem a szavait. Az reakcióiból leszűrve, nem esik nehezére velem társalogni. Úgy látom neki is elég nehéz napjai vannak. Bár én sem mondhatom el magamról, hogy hú de jó dolgom van. A hírekre, szenzációkra éhes újságírók állandóan letámadnak. Nem elégszenek meg egy interjúval. Meg amúgy is, ha valamit kérdezni akarnak, akkor előbb egyeztessenek és finoman közeledjenek. Lehet még örömmel is válaszolok.

Lassan eszegetni kezdtem a krémesem. Minden egyes falat elég nehezen ment le a torkomon. Már kezdett nagyon idegesíteni ez a sok vaku villanás. Egy hirtelen mozdulattal felálltam, majd pincérhez szaladtam.
- Kérem, tegyen valamit! Nem tud egy eldugottabb zugot, vagy valamit?
Kértem feszült hangon a férfit, mire pár pillanat habozás után válaszolta, hogy tud beljebb még helyeket. Intett a többi társának, hogy hozzák a tányérokat. Visszamentem Kristenhez, segítettem neki felállni, majd átültünk egy eldugottabb zugba. Szerencsére az itteni ablak, már a hátsó raktár felé nézett, így nem tudtak miket fényképezni.
- Köszi a tanácsot. Amúgy ettől hogy mi itt ketten beszélgetünk, tuti tele lesznek holnap a címlapok.
Mondtam sajnálkozó hangon. Lehet nem tenne jót egyikünknek sem egy ilyen témájú címlap, de hát mit lehet tenni? Csak állunk és nézünk, ahogy mindent összehordanak rólunk. De mázli, hogy vannak olyan emberek, akik nem rosszat írnak rólunk, hanem elismerik a munkásságunk.

* Az arcomat a hideg asztallaphoz préselve azért fohászkodtam, hogy elmenjenek. Amennyire emlékeztem, a hírnévnek ez az egyetlen olyan oldala létezett, ami nem vonzott. Kislányként az osztálytársaim kiközösítettek a filmezés miatt és azon kaptam magam, hogy magányos vagyok. Nos, akkor és ott egy cukrászda egyik boxában bujkálva egy sereg ember elől a fél karomat adtam volna csak azért, hogy egy órácskára senkit ne érdekeljen, ki az a Kristen Stewart! Milyen furcsa humora van itt egyeseknek...
Sóhajtva felpillantottam az arcomba omló barna hajzuhatag alól. Hiába, a copfom olyan nevetségesen előre bukott, hogy legszívesebben szálanként kitépkedtem volna. Na jó, én sem vagyok mindig ilyen agresszív és az értelmi fogyatékos paparazzik miatt sosem tettem volna kárt magamban! De aki ismer, az tudja milyen nagy bennem ilyenkor a kísértés, hogy valamibe belerúgjak. Mielőtt azonban bántalmazhattam volna valamit a közelemben, egy hosszú árnyék vetült az asztallapra. Aztán hallottam, ahogy megnyikordul a box túlsó oldala és valaki helyet foglalt a kényelmesen kipárnázott ülésen. Felsóhajtottam, de nem néztem az idegenre. Úgyis tudtam, miért van itt...
A szokásos halk, sebezhető hangot vártam, amivel a kevésbé motiváltak szoktak autogrammot kérni. Jó, a Mindenható látja lelkemet, nem szoktam bunkó lenni egyikükkel sem, mivel mindegyik rajongónk iránt hatalmas szeretetet és hálát érzek! De a paparazzik támadása után az ember nagyon nehezen tudja valaminek a jó oldalát látni.

Már épp megköszörültem a torkom, egy olyan " na, muszáj elküldenem " típusú gondolattal, amitől utána mindig bűntudatom van. De amikor az idegen megszólalt meglepettség vette át a szorongás helyét. Férfihang volt. Igen, egészen határozottan férfihang. Zavartan úgy rémlett, mintha már hallottam volna valahol, de akkor ha megkínoznak se tudtam volna megmondani, hol.
Aztán felpillantottam, épp csak annyira, hogy az állam az asztalon maradjon és megnyugodtam. Nem is igazán tudom, miért. Ugyan ismertem Pault, találkoztunk már néhányszor különböző díjátadókon, de mivel közel sem egy kategóriában indultunk az elismerésekért ezért sosem beszéltünk mélyenszántó dolgokról. Mert - mondhat bárki bármit - a Vámpírnaplók sorozat, az Alkonyat pedig mozifilm. Ezeket sosem egy csapatban értékelik. Pedig nem bántam volna ha többet tudok a vérszívók újdonsült úttörőiről.
Egy bágyadt mosolyt villantottam rá, majd még mindig az asztalon hasalva elfogadtam a kezét. *
- Látom, a vámpírok sosem alszanak. Kristen Stewart. És részemről az öröm. * a mosolyom kiszélesedett, majd mikor elengedtem a kezét kihúztam magam. Kihúztam a hajamból a gumit és hátra fésültem, majd visszakönyököltem az asztalra. Mikor a semmiből mellettünk termett a pincér képes lettem volna elbújni máskor is épp ilen rendezetlen loboncom mögé, de aztán nem tette szóvá, hogy Paul Wesley és Kristen Stewart ül vele szemben. Ezért hálás voltam, ahogy a meghívásért is. Rég jártam cukrászdában, akkor is csak elvitelre kértem süteményt. Ez pedig egy izgalmas beszélgetésnek ígérkezett. *
- Köszönöm. * mondtam hálásan, de a tekintetem az üvegajtó felé vándorolt, amin túl most is élesen kattogtak a vakuk. Ezúttal Paul is céltáblává vált. Éreztem, hogy bűntudatos pír szökik az arcomra. *
- Meg fogom kérdezni, van-e itt hátsó ajtó. * tettem hozzá kedvetlenül. Utáltam szökésben lenni. Már épp nekikezdtem volna valami sablonos témának, mikor Paul a mély vízbe dobott. Hirtelen az orrom alá tolt egy friss újságot, benne egy elég félreérthető fotóval. Szkeptikus pillantást vetettem rá, majd felvontam a szemöldököm. *
- Ha ez tényleg az aminek írják, akkor előre is bocsánat, de elment az eszetek, hogy forgatáson élitek ki magatokat. * mondtam, de a hangomban nevetés bujkált. Paul nem úgy nézett ki, mintha a cikk igaz lenne. *
- Én a helyedben úgy tennék, mintha mi sem történt volna. Engem mikor az Alkonyat berobbant mindenkivel összehoztak a stábból, mert mindenki látni vélt mindent. Az a vicces, hogy senki nem látott semmit. * cinkos mosolyt villantottam rá, majd az időközben visszatérő pincérre pillantottam. Utánozhatatlan pókerarccal letette elém, aztán távozott. Nem vártam sokat, a villám azonnal megtámadta a habos édességet. *
- Nem is tudod, mennyire lekötelezel ezzel. * pillantottam Paulra, miközben bekaptam a számba vettem az első falatot. A krémes határozottan finomnak bizonyult. *

Unalmas hétköznap délután. Egy cukrászdában ültem, lehetőleg észrevétlenül. Még korábban rendeltem magamnak egy francia krémest. Gondolkodóba estem. Vajon miért francia? Van bármi közük hozzá? A mai világban annyi hazugság van. Vagyis számon a mai híreket. Az asztalon félig kihajtva hevert egy napilap. Félve felemeltem, még mielőtt beleolvastam, vettem egy nagy levegőt. Már csak elővigyázatosságból is, nehogy meglepődjek valamin. Megnyugodva láttam, hogy nem én vagyok a címlapon. Paris Hilton valami újabb hapsit szedett fel. Még nem volt szerencsém találkozni az asszonysággal, de ahogy látom, nem sokat veszítettem. Valószínűleg engem is be akarna hálózni. Újabbat lélegezve lapoztam a következő oldalra. Majd ki dülledt a szemem. A szalagcím: Breaking News! A The Vampire Diaries fogatásán lebukott az álompár! Neee... ilyen nincs. Gondoltam magamba. A képen Nina és én szerepeltünk. Ahogyan mi láttuk a helyzetet, csak egy baráti ölelés volt, a forgatás végezetével, de ahogy az újságírók látták... Egy ölelkezős csóknak titulálták, csak azért, mert éppen olyan pillanatban kattant a fényképezőgép. Bár annyi megnyugtató dolog volt, hogy az igazi felvételekből, amelyeken tényleg forgattunk, egy sincs az újságban. El sem bírtam képzelni Julie mennyire kiakadna egy újabb spoiler áradattól. Dühödten csaptam le az asztalra a napilapot. Félve néztem szét, visszatérve a valóságba.

Hirtelen hangos zajra lettem figyelmes. Kipillantottam az utcára és megláttam egy ismerős arcot. Nahát, az ott Kristen Stewart. Pár lesifotós eléggé rámászott. Tátott szájjal figyeltem, ahogy küzd ellenük. Kisvártatva bemenekült ide a cukrászdába. Egy ideig csak bámultam tátott szájjal. Úristen, ez itt Kristen! A Twilight filmekből! Habár párszor már találkoztam vele, díjátadókon és rendezvényeken, de még soha nem voltam ilyen személyes közelségbe vele. Haboztam egy pillanatig, majd felálltam és odasétáltam az asztalához. Leültem vele szemben, majd megszólaltam.
- Ömm... Szia! Paul Wesley vagyok. Találkozunk már párszor, de így még nem igazán. Örülök, hogy megismerhetlek. Van kedved beszélgetni?
A bemutatkozás közben kezet nyújtottam neki. Közben láttam fél szemmel, hogy kihozzák a francia krémesem. Az asztalomnál kerestek, fél kezemmel intettem egyet, majd a pincér meglátott és odahozta, ahol épp ültem.
- A kisasszonynak is legyen szíves!
Utasítottam, majd bólintott egyet és elment. Ezen az asztalon is hevert egy újság. Undor fogott el mikor ránéztem. Nagy erőt véve magamon megfogtam majd odalapoztam, ahol Ninával voltunk. Kris felé fordítottam, majd a kezébe adtam.
- Segíts! Te mit tennél ilyenkor? Már sokszor voltak ilyen cikkek, de ennyire...
Kérdeztem tanácstalanul és az arcát fürkésztem. Ő tapasztal az ilyenekben, mert Robertről és róla nap mint nap jelennek meg ilyen cikkek. Bár köztük más a téma, de mégsem kell ezt mindenkinek tudnia.

* Nem végeztem alapos munkát, mikor kiosontam a tisztítóba. Hiába, most, hogy a Breaking Dawn forgatását takarékra tették a cunami miatt a sajtó csak még éhesebb lett, pletykákra és főleg más effélékre. Egy lépést sem tettem az utóbbi időben egyedül, a testőrökből pedig rövid távon elegem is lett. Hiszen szabad országban élünk! Azok a nevetséges kifogások pedig, hogy valaki megpróbálhat elrabolni vagy megölni a nyílt utcán valóban csak annyira valósághűek, mint az, hogy én vagyok George Clooney. Félre értés ne essék, ő egy remek színész, de semmi közös nincs bennünk. Az alapvető különbségeket pedig még számításba sem vettem...
Egy szó, mint száz azért elég idegesítő, ha minden nap körülötted lebzsel egy halom fekete alak, akik készek akár meghalni is érted. Ez taszító, mivel olyan felelősséget helyez a válladra, amivel az esetek többségében nem kéne élni. A diktátorok ezért maradtak fel a történelemben, ahogy a nagy tragédiák is. Mindig meg kellett halni valakiért vagy valamiért.
Sóhajtva lófarokba fogtam a hajamat, majd a napszemüvegemet magamra kapva kiléptem az utca nyüzsgő forgatagába. Egy lépcsőház jótékonyan takar mindenkit, aki el akar tűnni, de az oltalmazó napfény világosságában sokkal nehezebb úgy tenni, mintha ott sem lennél. Be kell ismernem, talán kezdek egy picikét paranoiássá válni ami a rajongókat illeti. Bár ez érthető is azok után az ékesszóló levelek után, amiket nap mint nap kapok. A legtöbbjük persze egyszerű, üres fenyegetés. De azért elgondolkodtató, miket feltételeznek egyes rajongólányok Robertről, és hogy engem minek tartanak. Mintha joguk lenne bárkit is így megítélni!

Az álcám persze nem vált be, bár a puffogás átmenetileg elvonta a figyelmemet. Azonban hirtelen szétvált a tömeg, amiben addig észrevétlenül - vagy nem is annyira észrevétlenül? - sodródtam, s én csak az első vaku villanására figyeltem fel. Aztán meghallottam a mindent eldöntő kiáltást. Egy mély, erős férfihang úgy elfújta minden önbizalmamat, mintha papírmaséból lett volna. *
- Kristen! Ms. Stewart! Kérem, csak még egy képet!
* valaki felém rohant, a tömeg pedig lassan eszmélt. Egyre többen kiáltottak föl, a torkomba pedig gombóc gyűlt. Hát, erről ennyit! *
- Hagyjon! * kiabáltam vissza, tekintetem fel sem emeltem a járdáról. Sietve elindultam az ellenkező irányba, miközben mögöttem szapora léptek vertek visszhangot. Izgatott sutyorgás vett körül, ahogy szépen lassan mindenki felismert. *
~ Szánalmasan béna vagy, Kristen! ~ * tört ki bennem a belsőhangom gúnyosan. Nem tudom, miért vagy hogyan, de kissé indulatosan bevetettem magam az első ajtón, aminek a kilincse a sétáló utcán a kezembe akadt. Odabent átható cukorillat és émelyítő színpompa fogadott. Egy cukrászda. Hát, manapság az embernek leleményesnek kell lennie.
A szemüvegemet lekapva sebesen becsusszantam egy hátsó boxba, aminek a falai nem üvegből voltak és a szmártízzal díszített asztallapra hajoltam. Magamban pedig azért fohászkodtam, hogy senki ne jöjjön utánam odakintről. *